Gratulálok!

A győztest mindig megilleti a gratuláció. És ezúttal (is) az RMDSZ a győztes. A magam részéről gratulálok mindenkinek, aki Romániában magyarként mandátumot szerzett bármely helyi önkormányzatban.

Nos... az alulmaradottak kategória egy igen szikrát komplikáltabb, mint az első ránézésre tűnik. Egyrészt ugye itt a töketlenek két alakulata. Mindkettő kínnal és keservvel ásta ki a cédulát a román (és egy kicsit mindig magyar) törvényhozás és közigazgatás labirintusából, hogy megmérettethesen ahhoz, hogy most szárazpecsétes cédulát kapjon választóktól, hatóságoktól és mindenkitől tulajdonképpen arról, hogy töketlen és az előző cédulát nem érdemelte meg. Romániában egy csomó mindenhez elég a papír. Ahhoz, hogy az RMDSZ-t saját térfelén győzd le, szükséges ugyan a cédula, de édeskevés. Ha disznóval készülsz iszapbírkózásra, akkor legalább az ingujat göngyöld fel. Azt nem mondta senki, hogy dógozni is kéne?

A két új pártnak egyetlenegy feladata volt, amit még azon az áron is teljesítenie kellett volna, ha néhány településen elmennek a magyar polgármesteri vagy tanácsosi helyek: nevezetesen az, hogy tárgyalási pozícióba szavaztassa be magát az RMDSZ-szel szemben... Hogy a parlamenti választások előtt reális árat szabhasson az összefogásnak, hogy önkritikára és valódi belső reformra kényszeríthesse az RMDSZ-t... Nem ártott volna éket verni a szövetség kozanosztrájában és egy kicsit lassítani a hon feudalizálásának tempóját.

Namost nemhogy mindezt nem sikerült elérni... de mintha az RMDSZ is pénzelte volna a két önmagát polgárinak nevező pártot csak azért hogy ennyire elcsesszenek mindent és a szövetséget ilyen mértékben megerősítsék. Tehát ez a két díszes társaság a legyőzöttek közül az elpáholt, megpakolt, felpofozott de inkább elfenekelt kategória.

Az igazi vesztes tulajdonképpen minden, amit én otthonnak nevezek... Az, amiről „ezek” azt mondják, hogy építik... Normális embernek most már az az egyetlen reménye maradt, hogy miután ezek kiépítkezték magukat jönnek az amerikaiak, az angolok, a németek vagy a kínaiak és újjáépítik az egészet, mint Kabult vagy Bagdadot.

Szóval Isten óvja az igazi vesztest!

Egy év múlva tényleg szeretnénk végleg hazacuccolni, és otthon önerőből boldogulni. Kevés eszmei becsípődése van általában az embernek, de ha van az akkor komoly. Hát az enyém ez. Ne csupán munkába járni, hanem alkotni, és élvezni minden cseppjét a hivatás mindennapjainak. Mert ilyen is van, esküszöm, én láttam és nap mint nap megtapasztalom. Nem akarok senkinek a senkije lenni az otthoni, leendő munkahelyemen, és nem akarok olyanokkal dolgozni, akik valakinek a valakijei. Pontosan szeretném tudni, hogy a munkám mennyibe kerül és mennyit ér.

Az otthonom lakói arra szavaztak, hogy a burján tovább burjánozzék, a kapcsolati háló tovább szövődjék, az otthon építésének munkálati számlái továbbra is tartalmazzanak nem épitkezési tételeket. Arra szavaztak, hogy továbbra is sok hivatal legyen és továbbra is sok hivatalnokot, – valakinek a valakijét – tartson el az, aki pontosan szeretné tudni, hogy a munkája mennyibe kerül és mennyi hasznot hoz.

Részlet a winchesteri katedrális egyik oltárdíszéről.
Ugyanez a város az otthona az első kerekasztalnak,
amit őfelsége Arthur azért csináltatott kerekre, hogy
senki ne ülhessen az asztalfőre. Pedig ő volt a király...

Vajban ismerszik meg...

Egy borjúmáj, két lazacos halpogácsa és két szték... feladva, szervírozva... Jól végzett munkánkért cserében néhány perc elbeszélgetéssel jutalmaztuk meg magunkat. Pontosabban a főnök, a holland főszakács kezdeményezett rövid csevejt. A következő főétel felkéréséig tartó néhány nyugodt percben még egyszer rákérdezett, hogy mielőtt Hampshire megye legjobb krumplipüréjét kavargattam volna, miket is irkáltam én az újságban... Pontosan úgy kérdezte, mind akinek nem áll össze a kép.

– Oda se neki, - mondom - helyi... megyei lap volt.

– De mégis, milyen területen? - kérdi ő, majd határozatlan kérdésben tippel egy vakmerőt: Talán politika?

– Ördögöd van séf... mi ugyan otthon közéletnek becéztük, hogy valamelyest elvegyük az élét.

– Az mocskos egy ágazat Kelet-Európában, ugye?

Ebben a pillanatban majdhogynem rázendítettem klasszikusnak számító, intézményesítetten mentegetőző zsolozsmámra, mely szerint mink magyarok Erdélyben a nyugat keleti határán, a Balkán bűvkörében, üde színfoltként a hülyeség tengerében, két pár golyóval a töketlenek tömegében... szóval tudod séf... mink ott egészen másak vagyunk. Aztán csak arra döbbentem rá, hogy ezt a mondókát, már képtelen vagyok őszintén és meggyőződésből előadni egy olyan kaliberű embernek, aki néhány hónap alatt vezetői példaképemmé vált. (Nézz a naptárra, nézz a térképre! Nézd meg mit ír a munkaszerződésedben! Ha hétvége, Anglia és szakács vagy, akkor a konyhádat vezető egyén többet tud az igazi szervezet- és csapatvezetésről, mint bármelyik romániai állami cégóriás és pénztemető középmenedzsere... hogy ne emlegessek megyei tanácsi alárendeltségbe tartozó sóhivatalokat, mert még valaki összefüggéseken kezdi törni a fejét.)

– Igen séf, mocskos és büdös – mondom immár meggyőződésből, mint aki először beszél egy nagy felfedezésről. Beszélgetésünknek olyan hirtelen lett vége, amilyen hirtelen elkezdődött. 

– Tizenhatos asztal, főétel... két birkafartő, két tengeri fogas! Mennyi idő?

Másfél... talán két percet szoktam erre válaszolni! A burgonyagratin már meleg, mind a négy főételhez hirtelen dinsztelt spenótot adunk, a serpenyő fél órája ízzik a kályha szélén, tehát harminc másodperc alatt négy adag spenót elkészülhet, a langyosan tartott kétszer átpasszírozott főt krumpliból feleannyi vaj fokozatos hozzáadásával pedig kész a krumplipüré... ami így legjobb lesz a környéken... és ami meggyőződésem szerint egy meleg emulzió... de erről még folyik a vita a konyhában. Lényeg a lényeg: a vaj minden nap többszörösen képes csodát mívelni a krumplipürében.

És mi ezt így szeretjük: valódi feladatokat a feladathoz méltó szervezéssel megoldva, tökéletes felé hajló időzítéssel, és mindezek mellett helyet hagyva a szenvedélynek, hogy a vaj minden nap, minden porcióban csodát művelhessen a krumplipürével. (Amiről persze időnként lehet érdemi vitákat folytatni a konyhában olvasott szakemberekkel.)

Ugye mindenki megérti, hogy miért nem mentettem meg szűkebb pátriám politikai elitjének becsületét... Bocs fiúk, de konyhán dolgozom igazi étellel, ételhez igazán értő igaz emberekkel. És különben is... előírás szerint vigyáznom kell kezeim tisztaságára.

Balról az ötödik  a főszakács, a hatodik maga Marco Pierre White
nyolcadikként pedig jómagam

Csőrepedés van és ti mégis azt kérditek: mi ez a bűz?

Február óta ma van talán a második vagy harmadik szabad péntek estém. Ugye, ilyenkor főz az ember magának egy lazacos, osztrigaszósszal finoman dúsított rizottót, elnyomtatja egy-két szelet könnyed, krémes túrótortával, mindkettőhöz kortyol időnként a friss mégis határozott kiállású, kacéran gyümölcsös, félszáraz, dél-kelet ausztrál chardonayból és eredményes pihenés reményében leül a fészbúk elé...
Mire beposztolják neki ezt meg ezt.


Szóval csőrepedés van s ömlik a sz@r... már megint 
Mondom magamnak, hívjuk csak fel a szakmai szervezet figyelmét erre az esetre, nem-e kéne a "politikai nyomásgyakorlás a sajtóra" fejezetet átnézni és mondani valami bölcset azok kedvéért, akik még hisznek az erdélyi magyar sajtó szabadságában (két ilyen nyugdíjas hölgyről én is tudok Csíkszeredában, a Tudor negyedben). Szóval beposztolom a linket a MÚRE üzenőfalára körítem némi felkérés ízű bevezetővel mondván, hogy akkor várjuk a bölcs szavakat az ügy kapcsán, állásfoglalás formájában bőven megteszi, megnyomom a "megosztás" gombot... Kihívó szavaimat úgy nyelte el a MÚRE üzenőfala, mint nonprofit szervezet a normatív támogatást... Egy kancsi betű nem jelent mag abból, amit nagy műgonddal bevéstem. 

És közben kénytelen vagyok ezt olvasni a MÚRE üzenőfalán:



"A szeptember 16-17-én Gyergyószárhegyen, a Kulturális Központban
megrendezésre kerülõ MÚRE konferencia témája: Magyar
szellemiségű, európai színvonalú újságírás Erdélyben."

Na, mondom: ez már megrendezésre kerülve volt elég rég, én kifejezetten örvendek, hogy ezt az erdélyi magyar zsurnalizmus ügyéért dolgozó újságíró urak és hölgyek megtetszették beszélni, de érzésem szerint egy-két problémát átugorva jutottak el eme nemes témához, előtte, belépő szinten kéne megoldani egy-két, alapvetően az erdélyi magyar újságírást érintő sarkalatos problémát.


Mert ugye az újkori erdélyi feudalizmus korában – úgy 1995-től napjainkig – nemhogy valamelyest világossá vált volna, de  egyre inkább elmosódik a határ a politikai marketing és a hírlapírás között. Ez pedig a vaddisznó politikusok és a töketlen újságírók találkozásának sajátosan erdélyi produktuma. (Itt pedig kénytelen vagyok bevallani, hogy a töketlen újságírói társadalmat egykoron magam is gyarapítottam) 
Olyannyira, hogy újságírók neve jelenik meg egyazon időben a barikád 
mindkét oldalán, napilap impresszumában, a MÚRE vezetőségi stáblistájában és magyarra emlékeztető nyelven írt, politikus által szignált napi eligazítólevelekben is. (Magam is megfordultam a barikád mindkét oldalán, de soha nem egyazon időben.)


És ha van valaki, aki a határok összemosásában felelőssé tehető az nem lehet más, mint aki a romániai magyar újságírás ügyét a zászlójára tűzte. Jó ideje úgy tűnik, hogy csupán azért, mert jól mutat. Jól néz ki pályázati űrlapok első bekezdéseiben.


Szóval meg kéne már szólalni... kedves MÚRE!

Kedves testvéreim a benzingőzben

... akik valamennyien egyetértünk abban, hogy a tűz felfedézése után a Weber karbi volt az emberiség legnagyobb vívmánya, akik valljuk az egyenes út morális felsőbbrendűségét, de tudjuk, hogy sz@rt sem ér jobb- és balkettős kanyarok nélkül, akik azért küzdünk, hogy Sparcót, Delortót és T16-ot mihamarabb belefoglalják a Mindenszentek litániájába, akiknek nyomatékkulcs volt a jele az oviban, és akik bizonyítani tudjuk, hogy a menyország fele vezető út azért olyan amilyen, mert Urunkat megihlette Spa, Laguna Seca, Donnington Park, Hockenheim és nem utolsó sorban a Rákos-Piricske gyorsasági szakasz... naszóval testvéreim, az oktánszámok mindenkori ura azért adott fotográfia-masinát a kezembe, hogy abba króm és nikkel csillogását zárjam belé itt a nagy szigeten és azt megosszam veletek a forgatónyomaték és a fészbúk (majdnem) mindenhatósága révén. 

A ló- és fékerő mindig egyszerre legyen veletek!

Íme: https://picasaweb.google.com/113664352075235242278/GyonyoruOregVerdak

Kedves naplóm III.

Kéretik nem keresgélni ezen oldalon a Kedves naplóm I., illetve Kedves naplóm II. című bejegyzéseket. Azok ugyanis nem születtek meg.  Ez a téma mindjárt a harmadik felvonással kezdődik, mert a téma maga az, hogy miért is kezdődnek bizonyos dolgok rögtön a harmadik fejezettel/felvonással/epizóddal. Mert ugye itt van ez a Bin Laden ügy... Ha a történteteket a médián átszűrt és általa dirigált időrendiségben nézzük, akkor az történt, hogy először az Amerikai Egyesült Államok mentegetőzni kezdett, amiért kinyírta elsőszűmú közellenségét, másodszor három hülye, köztük én is binladenes vírusokat terjesztettünk a fészbúkon, arról hogy hogyan ölték meg a terroristavezért, végül pedig Amerika kinyírta elsőszámú közellenségét. Vagy nem.

A kérdés – hogy valóban lelőtték-e Bin Ladent – csak addig foglalkoztatta a közvéleményt, ameddig valamelyik nagyonokos fel nem vetette a még súlyosabb kérdést, hogy állítólag Bin Ladennél nem volt fegyver amikor meglőtték. Két napja emberi jogi szempontból rágják ezt a csontot, amikor az előző szálat, még nem varták el, még senki nem adott megnyugtató választ arra, hogy megölték vagy nem? Most akkor kamu vagy nem? (Ezt már annó Gazsi is megtanította a fiának: úgy kell biciklit lopni, hogy egy volumenes de értékterlen dolgot kell reákötni (mondjuk egy zsák homokot), a "csenderurat pedig akkor mán a rakomány, és nem a bicikli fogja érdekelni")

Miközben e sorok iródnak a BBC 2-es csatornáján elemzők vitatják a Bin Laden-likvidálás ügyet. A stúdió díszlete csupa olyan fotókból áll, amelyeken diktátorok és közellenségek holttestei  (pl. Szaddam Husszein és Nicolae Ceausescu is) láthatók. Tehát a BBC még melegen tartja a kérdést, követelőzik és elegánsan nyilvánítja ki ama igényét, hogy némi képanyag is kellene ahhoz, hogy a közvélemény bizonyosságot nyerjen arról, amiről az Obama-kormányzat állítja hogy megtörtént. A BBC díszletének egy másik üzenete is van: bizonyíték arra, hogy diktátorok és terroristák holttesteinek bemutatása nem kelt zavargásokat, ami ugye az amerikaiak egyik alapérve arra, amiért nem tesznek közzé Bin Laden halálára vonatkozó képeket.

Én is azt gondolom, hogy azt az amerikai generációt, amelyet 3-5 éves korában nem a hétfejű sárkánnyal, hanem Bin Ladennel ijesztgettek, ideje volna megnyugtatni.

Hát engedtessék meg... ha a 2000. szeptember 11-én elkezdődőtt sztori megoldása tizenegy esztendő után a harmadik felvonással kezdődik, akkor én is megengedhetem azt a luxust magamnak, hogy kedves naplómat mindjárt a harmadik kapitólussal üdvözöljem.

És ha jól körülnézünk, észrevehetjük, hogy a felgyorsult világra való hivatkozással egész hosszú sor esemény mindjárt a közepénél, de legalábbis egyenesen a harmadik fejezettel kezdődik...

Itt van például a gazdasági világválság, ami Romániában de legalábbis Székelyföldön azzal kezdődött, hogy a többség szegény volt, aztán hivatalosan is szóltak, hogy a többség szegény lesz.

És itt van a romániai magyar sajtó szabadsága, ami ugye azzal kezdődött, hogy nem is volt, de most talán érdemben kezdtünk beszélni arról, hogy talán veszélyben van.

Amúgy tegnap, május 3-án a Sajtószabadság Világnapján egy szülővárosomban élő és alkotó kolléganő a fészbúkon tett közzé egy rövid bejegyzést arról, miként látja ő a sajtó szabadságát és saját pályafutását. Irigylésre méltó ugyanakkor megható szavak, amelyek mindenkit, aki hírlapírással foglalatoskodik meg kell hogy érintsen. A magam részéről ezúton is gratulálok neki.

Maradjunk még egy kicsit a székelyföldi sajtónál és a felgyorsult világ ama sajátosságánál, hogy egy hosszú sor dolog a harmadik lépéssel kezdődik. Ismerek egy székelyföldi lapot, amelyik esélyt adott új birtoklóinak és bitorlóinak arra, hogy kezdjenek is vele valamit mielőtt hiteltelenné teszik... Ők mégis először hiteltelenné tették, aztán majd valószínőleg át is szervezik...