2012. április 2., hétfő

Vajban ismerszik meg...

Egy borjúmáj, két lazacos halpogácsa és két szték... feladva, szervírozva... Jól végzett munkánkért cserében néhány perc elbeszélgetéssel jutalmaztuk meg magunkat. Pontosabban a főnök, a holland főszakács kezdeményezett rövid csevejt. A következő főétel felkéréséig tartó néhány nyugodt percben még egyszer rákérdezett, hogy mielőtt Hampshire megye legjobb krumplipüréjét kavargattam volna, miket is irkáltam én az újságban... Pontosan úgy kérdezte, mind akinek nem áll össze a kép.
– Oda se neki, - mondom - helyi... megyei lap volt.
– De mégis, milyen területen? - kérdi ő, majd határozatlan kérdésben tippel egy vakmerőt: Talán politika?
– Ördögöd van séf... mi ugyan otthon közéletnek becéztük, hogy valamelyest elvegyük az élét.
– Az mocskos egy ágazat Kelet-Európában, ugye?

Ebben a pillanatban majdhogynem rázendítettem klasszikusnak számító, intézményesítetten mentegetőző zsolozsmámra, mely szerint mink magyarok Erdélyben a nyugat keleti határán, a Balkán bűvkörében, üde színfoltként a hülyeség tengerében, két pár golyóval a töketlenek tömegében... szóval tudod séf... mink ott egészen másak vagyunk. Aztán csak arra döbbentem rá, hogy ezt a mondókát, már képtelen vagyok őszintén és meggyőződésből előadni egy olyan kaliberű embernek, aki néhány hónap alatt vezetői példaképemmé vált. (Nézz a naptárra, nézz a térképre! Nézd meg mit ír a munkaszerződésedben! Ha hétvége, Anglia és szakács vagy, akkor a konyhádat vezető egyén többet tud az igazi szervezet- és csapatvezetésről, mint bármelyik romániai állami cégóriás és pénztemető középmenedzsere... hogy ne emlegessek megyei tanácsi alárendeltségbe tartozó sóhivatalokat, mert még valaki összefüggéseken kezdi törni a fejét.)

– Igen séf, mocskos és büdös – mondom immár meggyőződésből, mint aki először beszél egy nagy felfedezésről. Beszélgetésünknek olyan hirtelen lett vége, amilyen hirtelen elkezdődött. 

– Tizenhatos asztal, főétel... két birkafartő, két tengeri fogas! Mennyi idő?
Másfél... talán két percet szoktam erre válaszolni! A burgonyagratin már meleg, mind a négy főételhez hirtelen dinsztelt spenótot adunk, a serpenyő fél órája ízzik a kályha szélén, tehát harminc másodperc alatt négy adag spenót elkészülhet, a langyosan tartott kétszer átpasszírozott főt krumpliból feleannyi vaj fokozatos hozzáadásával pedig kész a krumplipüré... ami így legjobb lesz a környéken... és ami meggyőződésem szerint egy meleg emulzió... de erről még folyik a vita a konyhában. Lényeg a lényeg: a vaj minden nap többszörösen képes csodát mívelni a krumplipürében.
És mi ezt így szeretjük: valódi feladatokat a feladathoz méltó szervezéssel megoldva, tökéletes felé hajló időzítéssel, és mindezek mellett helyet hagyva a szenvedélynek, hogy a vaj minden nap, minden porcióban csodát művelhessen a krumplipürével. (Amiről persze időnként lehet érdemi vitákat folytatni a konyhában olvasott szakemberekkel.)

Ugye mindenki megérti, hogy miért nem mentettem meg szűkebb pátriám politikai elitjének becsületét... Bocs fiúk, de konyhán dolgozom igazi étellel, ételhez igazán értő igaz emberekkel. És különben is... előírás szerint vigyáznom kell kezeim tisztaságára.


Balról az ötödik  a főszakács, a hatodik maga Marco Pierre White
nyolcadikként pedig jómagam