Cipőorral megpiszkáljuk a lócitromot és úrrá lesz rajtunk az az érzés, hogy alapjaiban ingattunk meg egy egész ganédombot. Ismerős érzés, ugye?
Egy élmény volt végigolvasni a Tőkés László sajtóirodája által közreadott nyilatkozattól induló levélváltást Kelemen Attila Ármin, Demeter Szilárd és Gyenge Zsolt között a transindex.ro wélemény rovatában. Élmény bekapcsolódni abba a vitába, amit az erdélyi magyar nyilvánosság különböző intézményeiben meghatározónak számító emberek folytatnak a magyarországi sajtóra leselkedő politikai veszélyekről.
Kelemen Attila Ármin Tőkés-paradoxonnak nevezi azt, hogy: „Tőkés itt (sajtóirodája által kiadott közleményében, sz.m.) azok ellen az eszmék ellen fordul, amiknek kiteljesítéséhez ő maga is hozzájárul.” Kelemen Attila Ármin szépen artikulált hümmögése amúgy érthető lenne. Valóban, a kifogásolt üzenet kívül esik a közlő személyiségétől elvárható üzenetek szórási skáláján, mivel a közlő személyiségének társadalmi reprezentációja olyan üzenetekből (is) épült fel 1989-től kezdődően, amelyek összegyeztethetetlenné és értelmezhetetlenné teszik a Kelemen által is kifogásolt üzenetet.
Én viszont azért hümmögök, mert ezen éppen Kelemen Attila Ármin képes hümmögni.
Tudok egy romániai magyar újságíróról, aki megnyilatkozásaiban mindig síkra szált a szólásszabadságért. Cselekedeteiben viszont kevésbé. Hogy is mondjam: személyisége olyan neki tulajdonított üzenetekből (is) épült fel, amelyek egyáltalán nem valószínűsítették adott viselkedését, adott helyzetben.
Tőkés cselekedett a szólásszabadságért, most pedig ellene szólt. Ez a Tőkés-paradoxon.
Kelemen Attila Ármin szólt a szólásszabadságért, de ellene cselekedett. Ez a paradoxon-szerkesztő.
Egészen pontosan Kelemen Attila Ármin 2009-ben ürügyet szolgáltatott a politikai hatalomnak arra, hogy az teljes ellenőrzése alá vonjon egy székelyföldi napilapot. Ez önmagában nem vétek, hiszen Kelemennek az akkor megfogalmazott kérdésfelvetését és kifogását – ami végső soron ürügyként szolgált a helyi politikusok számára - még akkor is jogosnak mondhatjuk, ha az a szólásszabadság felőli utcából közelítve nem is volt annyira jogos. De az ezt követő eseményeket - melyek a napilap politikai bekebelezéséhez vezettek – úgy követte végig, hogy nem emelte fel szólásszabadságot féltő szavait, ez Kelemen Attila Ármin vétke.
A magyar sajtótörvény kapcsán alapvetően egyet tudnék érteni Kelemennel, de az az igazság, hogy röstelleném az újságíró-társadalom előtt. Mert aki szerint sajtótörvénnyel politikai ellenőrzés alá vonni a sajtót bűn, de Hargita megye tanácsi határozatával kezet tenni egy napilapra nem bűn, azzal nem tudok egyetérteni.
Persze ez nem jelenti azt, hogy egyetértek Demeter Szilárddal. Nem osztom azt a mondatát mely szerint „A média termék és eszköz, beazonosítható érdekcsoportok, jobb esetben értékközösségek eszköze, és ezt jó észben tartani akkor, amikor az alapvető emberi jogok utolsó védváraként próbálják eladni nekünk.”
Ugyanis van ország, ahol a nyilvánosság intézményeit akkor betonozta be a politikát művelő közösség, amikor a nyilvánosság és a közösség kölcsönösen függött egymástól. Nincs kizárva, hogy ezt mi egy életre lekéstük. Angliában viszont a választásokon győztes mindenkori párt miniszterelnöke első intézkedései során, szokásjog szerint kinevezi a BBC élére az ellenzék erre kijelölt emberét.
Szóval mielőtt az erdélyi magyar nyilvánosság tanult alakítói kimerítő magyarázatokat és válaszokat találnak a magyar sajtó magyarországi helyzetére, addig lenne itt néhány apró helyretennivaló a romániai magyar sajtóban is, ami egyre inkább hasonlatossá lesz más, sajátosan romániai magyar doméniumhoz. Ennek lényege, hogy az ágazatot működtető tőke nem független és nem attól termelődik újra, hogy a közönség valós igényeire produkál termékszerű megoldást.
Az ágazatot működtető tőkéhez elkurvulás útján lehet hozzájutni, és ha már egyszer elkurvultunk, akkor képesek vagyunk újratermelni ezt a tőkét anélkül is, hogy olyan tartalmat gyártsunk, ami a fogyaszthatóság mellett a mindenkori politikai hatalom fékeként is működik.
