Csőrepedés van és ti mégis azt kérditek: mi ez a bűz?

Február óta ma van talán a második vagy harmadik szabad péntek estém. Ugye, ilyenkor főz az ember magának egy lazacos, osztrigaszósszal finoman dúsított rizottót, elnyomtatja egy-két szelet könnyed, krémes túrótortával, mindkettőhöz kortyol időnként a friss mégis határozott kiállású, kacéran gyümölcsös, félszáraz, dél-kelet ausztrál chardonayból és eredményes pihenés reményében leül a fészbúk elé...
Mire beposztolják neki ezt meg ezt.


Szóval csőrepedés van s ömlik a sz@r... már megint 
Mondom magamnak, hívjuk csak fel a szakmai szervezet figyelmét erre az esetre, nem-e kéne a "politikai nyomásgyakorlás a sajtóra" fejezetet átnézni és mondani valami bölcset azok kedvéért, akik még hisznek az erdélyi magyar sajtó szabadságában (két ilyen nyugdíjas hölgyről én is tudok Csíkszeredában, a Tudor negyedben). Szóval beposztolom a linket a MÚRE üzenőfalára körítem némi felkérés ízű bevezetővel mondván, hogy akkor várjuk a bölcs szavakat az ügy kapcsán, állásfoglalás formájában bőven megteszi, megnyomom a "megosztás" gombot... Kihívó szavaimat úgy nyelte el a MÚRE üzenőfala, mint nonprofit szervezet a normatív támogatást... Egy kancsi betű nem jelent mag abból, amit nagy műgonddal bevéstem. 

És közben kénytelen vagyok ezt olvasni a MÚRE üzenőfalán:



"A szeptember 16-17-én Gyergyószárhegyen, a Kulturális Központban
megrendezésre kerülõ MÚRE konferencia témája: Magyar
szellemiségű, európai színvonalú újságírás Erdélyben."

Na, mondom: ez már megrendezésre kerülve volt elég rég, én kifejezetten örvendek, hogy ezt az erdélyi magyar zsurnalizmus ügyéért dolgozó újságíró urak és hölgyek megtetszették beszélni, de érzésem szerint egy-két problémát átugorva jutottak el eme nemes témához, előtte, belépő szinten kéne megoldani egy-két, alapvetően az erdélyi magyar újságírást érintő sarkalatos problémát.


Mert ugye az újkori erdélyi feudalizmus korában – úgy 1995-től napjainkig – nemhogy valamelyest világossá vált volna, de  egyre inkább elmosódik a határ a politikai marketing és a hírlapírás között. Ez pedig a vaddisznó politikusok és a töketlen újságírók találkozásának sajátosan erdélyi produktuma. (Itt pedig kénytelen vagyok bevallani, hogy a töketlen újságírói társadalmat egykoron magam is gyarapítottam) 
Olyannyira, hogy újságírók neve jelenik meg egyazon időben a barikád 
mindkét oldalán, napilap impresszumában, a MÚRE vezetőségi stáblistájában és magyarra emlékeztető nyelven írt, politikus által szignált napi eligazítólevelekben is. (Magam is megfordultam a barikád mindkét oldalán, de soha nem egyazon időben.)


És ha van valaki, aki a határok összemosásában felelőssé tehető az nem lehet más, mint aki a romániai magyar újságírás ügyét a zászlójára tűzte. Jó ideje úgy tűnik, hogy csupán azért, mert jól mutat. Jól néz ki pályázati űrlapok első bekezdéseiben.


Szóval meg kéne már szólalni... kedves MÚRE!

Kedves testvéreim a benzingőzben

... akik valamennyien egyetértünk abban, hogy a tűz felfedézése után a Weber karbi volt az emberiség legnagyobb vívmánya, akik valljuk az egyenes út morális felsőbbrendűségét, de tudjuk, hogy sz@rt sem ér jobb- és balkettős kanyarok nélkül, akik azért küzdünk, hogy Sparcót, Delortót és T16-ot mihamarabb belefoglalják a Mindenszentek litániájába, akiknek nyomatékkulcs volt a jele az oviban, és akik bizonyítani tudjuk, hogy a menyország fele vezető út azért olyan amilyen, mert Urunkat megihlette Spa, Laguna Seca, Donnington Park, Hockenheim és nem utolsó sorban a Rákos-Piricske gyorsasági szakasz... naszóval testvéreim, az oktánszámok mindenkori ura azért adott fotográfia-masinát a kezembe, hogy abba króm és nikkel csillogását zárjam belé itt a nagy szigeten és azt megosszam veletek a forgatónyomaték és a fészbúk (majdnem) mindenhatósága révén. 

A ló- és fékerő mindig egyszerre legyen veletek!

Íme: https://picasaweb.google.com/113664352075235242278/GyonyoruOregVerdak

Kedves naplóm III.

Kéretik nem keresgélni ezen oldalon a Kedves naplóm I., illetve Kedves naplóm II. című bejegyzéseket. Azok ugyanis nem születtek meg.  Ez a téma mindjárt a harmadik felvonással kezdődik, mert a téma maga az, hogy miért is kezdődnek bizonyos dolgok rögtön a harmadik fejezettel/felvonással/epizóddal. Mert ugye itt van ez a Bin Laden ügy... Ha a történteteket a médián átszűrt és általa dirigált időrendiségben nézzük, akkor az történt, hogy először az Amerikai Egyesült Államok mentegetőzni kezdett, amiért kinyírta elsőszűmú közellenségét, másodszor három hülye, köztük én is binladenes vírusokat terjesztettünk a fészbúkon, arról hogy hogyan ölték meg a terroristavezért, végül pedig Amerika kinyírta elsőszámú közellenségét. Vagy nem.

A kérdés – hogy valóban lelőtték-e Bin Ladent – csak addig foglalkoztatta a közvéleményt, ameddig valamelyik nagyonokos fel nem vetette a még súlyosabb kérdést, hogy állítólag Bin Ladennél nem volt fegyver amikor meglőtték. Két napja emberi jogi szempontból rágják ezt a csontot, amikor az előző szálat, még nem varták el, még senki nem adott megnyugtató választ arra, hogy megölték vagy nem? Most akkor kamu vagy nem? (Ezt már annó Gazsi is megtanította a fiának: úgy kell biciklit lopni, hogy egy volumenes de értékterlen dolgot kell reákötni (mondjuk egy zsák homokot), a "csenderurat pedig akkor mán a rakomány, és nem a bicikli fogja érdekelni")

Miközben e sorok iródnak a BBC 2-es csatornáján elemzők vitatják a Bin Laden-likvidálás ügyet. A stúdió díszlete csupa olyan fotókból áll, amelyeken diktátorok és közellenségek holttestei  (pl. Szaddam Husszein és Nicolae Ceausescu is) láthatók. Tehát a BBC még melegen tartja a kérdést, követelőzik és elegánsan nyilvánítja ki ama igényét, hogy némi képanyag is kellene ahhoz, hogy a közvélemény bizonyosságot nyerjen arról, amiről az Obama-kormányzat állítja hogy megtörtént. A BBC díszletének egy másik üzenete is van: bizonyíték arra, hogy diktátorok és terroristák holttesteinek bemutatása nem kelt zavargásokat, ami ugye az amerikaiak egyik alapérve arra, amiért nem tesznek közzé Bin Laden halálára vonatkozó képeket.

Én is azt gondolom, hogy azt az amerikai generációt, amelyet 3-5 éves korában nem a hétfejű sárkánnyal, hanem Bin Ladennel ijesztgettek, ideje volna megnyugtatni.

Hát engedtessék meg... ha a 2000. szeptember 11-én elkezdődőtt sztori megoldása tizenegy esztendő után a harmadik felvonással kezdődik, akkor én is megengedhetem azt a luxust magamnak, hogy kedves naplómat mindjárt a harmadik kapitólussal üdvözöljem.

És ha jól körülnézünk, észrevehetjük, hogy a felgyorsult világra való hivatkozással egész hosszú sor esemény mindjárt a közepénél, de legalábbis egyenesen a harmadik fejezettel kezdődik...

Itt van például a gazdasági világválság, ami Romániában de legalábbis Székelyföldön azzal kezdődött, hogy a többség szegény volt, aztán hivatalosan is szóltak, hogy a többség szegény lesz.

És itt van a romániai magyar sajtó szabadsága, ami ugye azzal kezdődött, hogy nem is volt, de most talán érdemben kezdtünk beszélni arról, hogy talán veszélyben van.

Amúgy tegnap, május 3-án a Sajtószabadság Világnapján egy szülővárosomban élő és alkotó kolléganő a fészbúkon tett közzé egy rövid bejegyzést arról, miként látja ő a sajtó szabadságát és saját pályafutását. Irigylésre méltó ugyanakkor megható szavak, amelyek mindenkit, aki hírlapírással foglalatoskodik meg kell hogy érintsen. A magam részéről ezúton is gratulálok neki.

Maradjunk még egy kicsit a székelyföldi sajtónál és a felgyorsult világ ama sajátosságánál, hogy egy hosszú sor dolog a harmadik lépéssel kezdődik. Ismerek egy székelyföldi lapot, amelyik esélyt adott új birtoklóinak és bitorlóinak arra, hogy kezdjenek is vele valamit mielőtt hiteltelenné teszik... Ők mégis először hiteltelenné tették, aztán majd valószínőleg át is szervezik...  

A paradoxon-szerkesztő

Cipőorral megpiszkáljuk a lócitromot és úrrá lesz rajtunk az az érzés, hogy alapjaiban ingattunk meg egy egész ganédombot. Ismerős érzés, ugye?

Egy élmény volt végigolvasni a Tőkés László sajtóirodája által közreadott nyilatkozattól induló levélváltást Kelemen Attila Ármin, Demeter Szilárd és Gyenge Zsolt között a transindex.ro wélemény rovatában. Élmény bekapcsolódni abba a vitába, amit az erdélyi magyar nyilvánosság különböző intézményeiben meghatározónak számító emberek folytatnak a magyarországi sajtóra leselkedő politikai veszélyekről.

Kelemen Attila Ármin Tőkés-paradoxonnak nevezi azt, hogy: „Tőkés itt (sajtóirodája által kiadott közleményében, sz.m.) azok ellen az eszmék ellen fordul, amiknek kiteljesítéséhez ő maga is hozzájárul.” Kelemen Attila Ármin szépen artikulált hümmögése amúgy érthető lenne. Valóban, a kifogásolt üzenet kívül esik a közlő személyiségétől elvárható üzenetek szórási skáláján, mivel a közlő személyiségének társadalmi reprezentációja olyan üzenetekből (is) épült fel 1989-től kezdődően, amelyek összegyeztethetetlenné és értelmezhetetlenné teszik a Kelemen által is kifogásolt üzenetet.

Én viszont azért hümmögök, mert ezen éppen Kelemen Attila Ármin képes hümmögni.

Tudok egy romániai magyar újságíróról, aki megnyilatkozásaiban mindig síkra szált a szólásszabadságért. Cselekedeteiben viszont kevésbé. Hogy is mondjam: személyisége olyan neki tulajdonított üzenetekből (is) épült fel, amelyek egyáltalán nem valószínűsítették adott viselkedését, adott helyzetben.

Tőkés cselekedett a szólásszabadságért, most pedig ellene szólt. Ez a Tőkés-paradoxon.

Kelemen Attila Ármin szólt a szólásszabadságért, de ellene cselekedett. Ez a paradoxon-szerkesztő.

Egészen pontosan Kelemen Attila Ármin 2009-ben ürügyet szolgáltatott a politikai hatalomnak arra, hogy az teljes ellenőrzése alá vonjon egy székelyföldi napilapot. Ez önmagában nem vétek, hiszen Kelemennek az akkor megfogalmazott kérdésfelvetését és kifogását – ami végső soron ürügyként szolgált a helyi politikusok számára - még akkor is jogosnak mondhatjuk, ha az a szólásszabadság felőli utcából közelítve nem is volt annyira jogos. De az ezt követő eseményeket - melyek a napilap politikai bekebelezéséhez vezettek – úgy követte végig, hogy nem emelte fel szólásszabadságot féltő szavait, ez Kelemen Attila Ármin vétke.

A magyar sajtótörvény kapcsán alapvetően egyet tudnék érteni Kelemennel, de az az igazság, hogy röstelleném az újságíró-társadalom előtt. Mert aki szerint sajtótörvénnyel politikai ellenőrzés alá vonni a sajtót bűn, de Hargita megye tanácsi határozatával kezet tenni egy napilapra nem bűn, azzal nem tudok egyetérteni.

Persze ez nem jelenti azt, hogy egyetértek Demeter Szilárddal. Nem osztom azt a mondatát mely szerint „A média termék és eszköz, beazonosítható érdekcsoportok, jobb esetben értékközösségek eszköze, és ezt jó észben tartani akkor, amikor az alapvető emberi jogok utolsó védváraként próbálják eladni nekünk.”

Ugyanis van ország, ahol a nyilvánosság intézményeit akkor betonozta be a politikát művelő közösség, amikor a nyilvánosság és a közösség kölcsönösen függött egymástól. Nincs kizárva, hogy ezt mi egy életre lekéstük. Angliában viszont a választásokon győztes mindenkori párt miniszterelnöke első intézkedései során, szokásjog szerint kinevezi a BBC élére az ellenzék erre kijelölt emberét.

Szóval mielőtt az erdélyi magyar nyilvánosság tanult alakítói kimerítő magyarázatokat és válaszokat találnak a magyar sajtó magyarországi helyzetére, addig lenne itt néhány apró helyretennivaló a romániai magyar sajtóban is, ami egyre inkább hasonlatossá lesz más, sajátosan romániai magyar doméniumhoz. Ennek lényege, hogy az ágazatot működtető tőke nem független és nem attól termelődik újra, hogy a közönség valós igényeire produkál termékszerű megoldást.

Az ágazatot működtető tőkéhez elkurvulás útján lehet hozzájutni, és ha már egyszer elkurvultunk, akkor képesek vagyunk újratermelni ezt a tőkét anélkül is, hogy olyan tartalmat gyártsunk, ami a fogyaszthatóság mellett a mindenkori politikai hatalom fékeként is működik.

Amit ma megmoshatsz

Ahol gazdi sétáltatja a kutyát és nem befolyás üzérkedik a hivatalnokkal. Jelenlegi tartózkodási helyemen olykor-olykor különös társaság verődik össze. Anglia déli partjának közelében egy erdei kemping többnyire vendégmunkásoknak ad otthont. A meglehetősen multikulti szomszédságon belül egy kisebb csoport szinte naponta összejár. Tagjai több közös tulajdonsággal is bírnak: döbbenetes közös tulajdonságokkal...

Számomra mégis sokkal inkább a különbségek tűnnek döbbenetesnek. A csoportból ketten a Bukaresti Építészeti Akadémián diplomáztak, egyikük a Bukaresti Közgazdasági Akadémián, ismét egy másik csoporttag a Babes-Bolyain szerzett pszichológusi diplomát, társa ugyancsak a kincses városban fejezte be felsőfokú tanulmányait a Közgazdasági Intézet menedzsment szakán. Persze a különbségek itt még nem érnek véget... vannak 27 esztendősek illetve közel 37 évesek is, e két határ között változik a csoport tagjainak életkora.

A különbségek az egyenruhás hétköznapokra is pontosan úgy rányomják kérges újjbegyük lenyomatát. Van a csoportnak olyan tagja, aki reggel korán kezd, dél körül pihen egy rövidet majd este kilencig ismét folyamatosan dolgozik. Van aki csak délelőtt és van, aki csak délután dolgozik. Van akinek egyik héten a nehezebb esetek másoknak a könnyebbek jutnak. Nagy igazságtalanságok mégsem fordulnak elő...

És lássuk a döbbenetes közös tulajdonságokat is:

Valamennyien Románia jelenlegi határain belül születtek.

Valamennyien házhoz kiszálló idősgondozóként dolgoznak Angliában.

… és valószínűleg valamennyien rádöbbentek egy alapigazságra: az az emberi testrész, amit az angliai szociális rendszerben gondozóként, kesztyűs kézzel meg kell mosni, azt otthon töredéke ennyi pénzért nyalni kellene... mérnökként, közgazdászként, pszichológusként...

Szeretnék még egyszer egy a templomról, iskoláról és megmaradásról szóló szónoklatot tiszta szívemből elhinni, mondjuk Erdély valamelyik főterén... valamelyik március 15-én. Bármelyiken, az elkövetkező 25 esztendőben. 

(Az önmagukat hitelesnek gondoló szónokjelöltek ne itt jelentkezzenek.)