Kedves naplóm III.

Kéretik nem keresgélni ezen oldalon a Kedves naplóm I., illetve Kedves naplóm II. című bejegyzéseket. Azok ugyanis nem születtek meg.  Ez a téma mindjárt a harmadik felvonással kezdődik, mert a téma maga az, hogy miért is kezdődnek bizonyos dolgok rögtön a harmadik fejezettel/felvonással/epizóddal. Mert ugye itt van ez a Bin Laden ügy... Ha a történteteket a médián átszűrt és általa dirigált időrendiségben nézzük, akkor az történt, hogy először az Amerikai Egyesült Államok mentegetőzni kezdett, amiért kinyírta elsőszűmú közellenségét, másodszor három hülye, köztük én is binladenes vírusokat terjesztettünk a fészbúkon, arról hogy hogyan ölték meg a terroristavezért, végül pedig Amerika kinyírta elsőszámú közellenségét. Vagy nem.

A kérdés – hogy valóban lelőtték-e Bin Ladent – csak addig foglalkoztatta a közvéleményt, ameddig valamelyik nagyonokos fel nem vetette a még súlyosabb kérdést, hogy állítólag Bin Ladennél nem volt fegyver amikor meglőtték. Két napja emberi jogi szempontból rágják ezt a csontot, amikor az előző szálat, még nem varták el, még senki nem adott megnyugtató választ arra, hogy megölték vagy nem? Most akkor kamu vagy nem? (Ezt már annó Gazsi is megtanította a fiának: úgy kell biciklit lopni, hogy egy volumenes de értékterlen dolgot kell reákötni (mondjuk egy zsák homokot), a "csenderurat pedig akkor mán a rakomány, és nem a bicikli fogja érdekelni")

Miközben e sorok iródnak a BBC 2-es csatornáján elemzők vitatják a Bin Laden-likvidálás ügyet. A stúdió díszlete csupa olyan fotókból áll, amelyeken diktátorok és közellenségek holttestei  (pl. Szaddam Husszein és Nicolae Ceausescu is) láthatók. Tehát a BBC még melegen tartja a kérdést, követelőzik és elegánsan nyilvánítja ki ama igényét, hogy némi képanyag is kellene ahhoz, hogy a közvélemény bizonyosságot nyerjen arról, amiről az Obama-kormányzat állítja hogy megtörtént. A BBC díszletének egy másik üzenete is van: bizonyíték arra, hogy diktátorok és terroristák holttesteinek bemutatása nem kelt zavargásokat, ami ugye az amerikaiak egyik alapérve arra, amiért nem tesznek közzé Bin Laden halálára vonatkozó képeket.

Én is azt gondolom, hogy azt az amerikai generációt, amelyet 3-5 éves korában nem a hétfejű sárkánnyal, hanem Bin Ladennel ijesztgettek, ideje volna megnyugtatni.

Hát engedtessék meg... ha a 2000. szeptember 11-én elkezdődőtt sztori megoldása tizenegy esztendő után a harmadik felvonással kezdődik, akkor én is megengedhetem azt a luxust magamnak, hogy kedves naplómat mindjárt a harmadik kapitólussal üdvözöljem.

És ha jól körülnézünk, észrevehetjük, hogy a felgyorsult világra való hivatkozással egész hosszú sor esemény mindjárt a közepénél, de legalábbis egyenesen a harmadik fejezettel kezdődik...

Itt van például a gazdasági világválság, ami Romániában de legalábbis Székelyföldön azzal kezdődött, hogy a többség szegény volt, aztán hivatalosan is szóltak, hogy a többség szegény lesz.

És itt van a romániai magyar sajtó szabadsága, ami ugye azzal kezdődött, hogy nem is volt, de most talán érdemben kezdtünk beszélni arról, hogy talán veszélyben van.

Amúgy tegnap, május 3-án a Sajtószabadság Világnapján egy szülővárosomban élő és alkotó kolléganő a fészbúkon tett közzé egy rövid bejegyzést arról, miként látja ő a sajtó szabadságát és saját pályafutását. Irigylésre méltó ugyanakkor megható szavak, amelyek mindenkit, aki hírlapírással foglalatoskodik meg kell hogy érintsen. A magam részéről ezúton is gratulálok neki.

Maradjunk még egy kicsit a székelyföldi sajtónál és a felgyorsult világ ama sajátosságánál, hogy egy hosszú sor dolog a harmadik lépéssel kezdődik. Ismerek egy székelyföldi lapot, amelyik esélyt adott új birtoklóinak és bitorlóinak arra, hogy kezdjenek is vele valamit mielőtt hiteltelenné teszik... Ők mégis először hiteltelenné tették, aztán majd valószínőleg át is szervezik...  

A paradoxon-szerkesztő

Cipőorral megpiszkáljuk a lócitromot és úrrá lesz rajtunk az az érzés, hogy alapjaiban ingattunk meg egy egész ganédombot. Ismerős érzés, ugye?

Egy élmény volt végigolvasni a Tőkés László sajtóirodája által közreadott nyilatkozattól induló levélváltást Kelemen Attila Ármin, Demeter Szilárd és Gyenge Zsolt között a transindex.ro wélemény rovatában. Élmény bekapcsolódni abba a vitába, amit az erdélyi magyar nyilvánosság különböző intézményeiben meghatározónak számító emberek folytatnak a magyarországi sajtóra leselkedő politikai veszélyekről.

Kelemen Attila Ármin Tőkés-paradoxonnak nevezi azt, hogy: „Tőkés itt (sajtóirodája által kiadott közleményében, sz.m.) azok ellen az eszmék ellen fordul, amiknek kiteljesítéséhez ő maga is hozzájárul.” Kelemen Attila Ármin szépen artikulált hümmögése amúgy érthető lenne. Valóban, a kifogásolt üzenet kívül esik a közlő személyiségétől elvárható üzenetek szórási skáláján, mivel a közlő személyiségének társadalmi reprezentációja olyan üzenetekből (is) épült fel 1989-től kezdődően, amelyek összegyeztethetetlenné és értelmezhetetlenné teszik a Kelemen által is kifogásolt üzenetet.

Én viszont azért hümmögök, mert ezen éppen Kelemen Attila Ármin képes hümmögni.

Tudok egy romániai magyar újságíróról, aki megnyilatkozásaiban mindig síkra szált a szólásszabadságért. Cselekedeteiben viszont kevésbé. Hogy is mondjam: személyisége olyan neki tulajdonított üzenetekből (is) épült fel, amelyek egyáltalán nem valószínűsítették adott viselkedését, adott helyzetben.

Tőkés cselekedett a szólásszabadságért, most pedig ellene szólt. Ez a Tőkés-paradoxon.

Kelemen Attila Ármin szólt a szólásszabadságért, de ellene cselekedett. Ez a paradoxon-szerkesztő.

Egészen pontosan Kelemen Attila Ármin 2009-ben ürügyet szolgáltatott a politikai hatalomnak arra, hogy az teljes ellenőrzése alá vonjon egy székelyföldi napilapot. Ez önmagában nem vétek, hiszen Kelemennek az akkor megfogalmazott kérdésfelvetését és kifogását – ami végső soron ürügyként szolgált a helyi politikusok számára - még akkor is jogosnak mondhatjuk, ha az a szólásszabadság felőli utcából közelítve nem is volt annyira jogos. De az ezt követő eseményeket - melyek a napilap politikai bekebelezéséhez vezettek – úgy követte végig, hogy nem emelte fel szólásszabadságot féltő szavait, ez Kelemen Attila Ármin vétke.

A magyar sajtótörvény kapcsán alapvetően egyet tudnék érteni Kelemennel, de az az igazság, hogy röstelleném az újságíró-társadalom előtt. Mert aki szerint sajtótörvénnyel politikai ellenőrzés alá vonni a sajtót bűn, de Hargita megye tanácsi határozatával kezet tenni egy napilapra nem bűn, azzal nem tudok egyetérteni.

Persze ez nem jelenti azt, hogy egyetértek Demeter Szilárddal. Nem osztom azt a mondatát mely szerint „A média termék és eszköz, beazonosítható érdekcsoportok, jobb esetben értékközösségek eszköze, és ezt jó észben tartani akkor, amikor az alapvető emberi jogok utolsó védváraként próbálják eladni nekünk.”

Ugyanis van ország, ahol a nyilvánosság intézményeit akkor betonozta be a politikát művelő közösség, amikor a nyilvánosság és a közösség kölcsönösen függött egymástól. Nincs kizárva, hogy ezt mi egy életre lekéstük. Angliában viszont a választásokon győztes mindenkori párt miniszterelnöke első intézkedései során, szokásjog szerint kinevezi a BBC élére az ellenzék erre kijelölt emberét.

Szóval mielőtt az erdélyi magyar nyilvánosság tanult alakítói kimerítő magyarázatokat és válaszokat találnak a magyar sajtó magyarországi helyzetére, addig lenne itt néhány apró helyretennivaló a romániai magyar sajtóban is, ami egyre inkább hasonlatossá lesz más, sajátosan romániai magyar doméniumhoz. Ennek lényege, hogy az ágazatot működtető tőke nem független és nem attól termelődik újra, hogy a közönség valós igényeire produkál termékszerű megoldást.

Az ágazatot működtető tőkéhez elkurvulás útján lehet hozzájutni, és ha már egyszer elkurvultunk, akkor képesek vagyunk újratermelni ezt a tőkét anélkül is, hogy olyan tartalmat gyártsunk, ami a fogyaszthatóság mellett a mindenkori politikai hatalom fékeként is működik.

Amit ma megmoshatsz

Ahol gazdi sétáltatja a kutyát és nem befolyás üzérkedik a hivatalnokkal. Jelenlegi tartózkodási helyemen olykor-olykor különös társaság verődik össze. Anglia déli partjának közelében egy erdei kemping többnyire vendégmunkásoknak ad otthont. A meglehetősen multikulti szomszédságon belül egy kisebb csoport szinte naponta összejár. Tagjai több közös tulajdonsággal is bírnak: döbbenetes közös tulajdonságokkal...

Számomra mégis sokkal inkább a különbségek tűnnek döbbenetesnek. A csoportból ketten a Bukaresti Építészeti Akadémián diplomáztak, egyikük a Bukaresti Közgazdasági Akadémián, ismét egy másik csoporttag a Babes-Bolyain szerzett pszichológusi diplomát, társa ugyancsak a kincses városban fejezte be felsőfokú tanulmányait a Közgazdasági Intézet menedzsment szakán. Persze a különbségek itt még nem érnek véget... vannak 27 esztendősek illetve közel 37 évesek is, e két határ között változik a csoport tagjainak életkora.

A különbségek az egyenruhás hétköznapokra is pontosan úgy rányomják kérges újjbegyük lenyomatát. Van a csoportnak olyan tagja, aki reggel korán kezd, dél körül pihen egy rövidet majd este kilencig ismét folyamatosan dolgozik. Van aki csak délelőtt és van, aki csak délután dolgozik. Van akinek egyik héten a nehezebb esetek másoknak a könnyebbek jutnak. Nagy igazságtalanságok mégsem fordulnak elő...

És lássuk a döbbenetes közös tulajdonságokat is:

Valamennyien Románia jelenlegi határain belül születtek.

Valamennyien házhoz kiszálló idősgondozóként dolgoznak Angliában.

… és valószínűleg valamennyien rádöbbentek egy alapigazságra: az az emberi testrész, amit az angliai szociális rendszerben gondozóként, kesztyűs kézzel meg kell mosni, azt otthon töredéke ennyi pénzért nyalni kellene... mérnökként, közgazdászként, pszichológusként...

Szeretnék még egyszer egy a templomról, iskoláról és megmaradásról szóló szónoklatot tiszta szívemből elhinni, mondjuk Erdély valamelyik főterén... valamelyik március 15-én. Bármelyiken, az elkövetkező 25 esztendőben. 

(Az önmagukat hitelesnek gondoló szónokjelöltek ne itt jelentkezzenek.) 

Könyörgök, kommentelj... ha lehet savanyút!

Átrágta magát a penész a szilvadzsemen. Oda is, vissza is. Szándékosan vagy szándéka ellenére sajtótörténelmet írt a Hargita Népe főszerkesztője és igazgatója (a cikk teljes egészében itt olvasható). A sajtószabadság alapvető feltételeinek és szabályainak többé kevésbé működő rendszerében eltöltött húsz esztendő után Hargita megye napilapjánál főszerkesztői ajánlásra megszűnik a kritikai szellem.

„Naivitás lenne azt hinni, hogy csak a köz iránt elkötelezett emberek vannak vezető beosztásban, hogy csak ők szerezték meg a szavazatokat, hogy politikai tisztségeket betöltsenek. De ennél sokkal nagyobb tévedés (naivitást mondanék újra, ha nem lennének félelmetesen romboló hatásai) azt állítani, hogy azok az emberek képtelenek a jóra, a pozitív érzelmekre.”

Székelyföldi napilap vezetője és publicistája hivatása alapkövének számító maximájáról kezd el alkudozni... és ezt még le is írja. Egy napilap deklaráltan a barikádnak arra az oldalára áll, ahol a politikusi érdemeket számolják? Ez komoly? Én mindig úgy tudtam, hogy az a kampánycsapatok és elnöki kabinetek dolga. A napilap dolga baklövéseket, mutyizásokat, lenyulásokat számolni.

Hát ki nem szarja le, hogy a politikus képes-e vagy sem pozitív érzelmekre? Hát mi a búbánat folyik itt? Teadélután és korrupciós elvonókúra? „Géza vagyok... politikus... két hónapja tiszta... már egy hete rendszeresen támadnak jóindulatú gondolataim is. Nektek is sok sikert”

Akkor már egyenesen vezessük be a tömegmaradás törvényét a közszférába és a nyilvánosság alapvető működési mechanizmusaiba? Ha egy politikus felavat egy hidat az olyan érdemnek fog számítani majd, ami semlegesíti a híd megépítésének zsebrevágott versenytárgyalását? Egy március 15-i beszéd vajon mire lesz elég? Jóváírunk egy-két befolyással való üzérkedést?

A romániai magyar sajtótörténelem alakítása fent idézett vezércikkben folytatódik. Alapos kritika, már-már fejmosás éri az internetes nyilvánosság borulátó kommentelőit: „Adakozást szerveztek? Biztosan a megítélésüket akarják javítani. Valamelyik politikus elért valamit? Biztosan mutyiztak a háttérben. Valaki megvalósított valamit, új terméket dobott piacra? Biztosan elintéztek egy törvénytelen és állami szubvenciót (amit természetesen „előlünk” nyúltak le, és mi szenvedjük a kárát). A példákat sorolhatnám, ez a típusú megítélés lassan kezdi megmérgezni a közéletet. Ezek az emberek mindentudóknak érzik magukat: őket nem lehet becsapni, ők minden dolog mögé látnak, és ott meg is lelik az igazi mozgatórugót: vagyis azt, hogy az ember főként ha valamit tesz, közösségi szinten is cselekszik, akkor biztosan rossz. (…) Ezek a hangok egyre erősebben hallatszanak, és ha terjedni kezdenek, akkor romboló hatásuk mérhetetlen. Beszűkítik az ember világmegértési lehetőségeit, mindent sematikusan kezelnek, zsákutcába terelik azokat, akik komolyan veszik elméleteiket. És ha elegen lesznek, akkor majd a társadalmat is zsákutcába terelik, hacsak a pozitív példa nem lesz erősebb a vak tagadásnál. Meg természetesen az emberek nagy része is rá kell ébredjen, hogy savanyú kommentátor helyett cselekvő, tevékeny tagja is lehet közösségének. És akkor elpárolog a negatív elmélet minden hatása, kigyógyít belőle az Igazság.

Kühüm-kühüm... Sosem voltam egy filozófus alkat, és igazság szerint a Hargita Népe publicistája által boncolgatott témát is újragondolásra javasolnám mondjuk a javak elosztása és újraosztása marxi megközelítésének szempontjából. Szóval akik modern és mosolygós Székelyföldet kívánnak építeni... illetve megszerzett tisztségükért cserében a mosolygós Székelyföld ügyéért, mint olyanért kell legjobb tudásuk szerint JÓ munkát kifejteniük, azoktól elvárható lenne, hogy társadalomfilozófiai szempontból hangyányit árnyaltabban lássák azt a közösséget, amelyet éppen megváltani készülnek. Enyhén szólva meghaladott éppen ezért merész húzás pontosan egy főszerkesztő tollából a cselekvő jók és savanyú kötekedők örök szembenállásaként írni le a társadalmat.

Bevallom az utolsó mondatot nem is igazán értem, annyit viszont látok, hogy filozófiailag kevésbé, pszichológiailag már nagyobb esélyjel lehet megfejteni, a szavak ugyanis hátborzongató küldetéstudatot sugallnak.

Kognitive disszonantikus alkatom miatt sokkal inkább hajlamos vagyok azt hinni, hogy a negativakat nem feltétlenül kell elpárologtatni ama egyetlen cél érdekében, hogy az örök és egyetlen Igazság egyszer és mindenkorra beteljesülhessen és örömmel töltse el az egész Világot Csíkszeredából indítva, via Korond, Kolozsvár. (… és méghogy én iszok sokat)

Sokkal inkább hiszem azt, hogy egy demokratikus társadalomban a politikai diskurzus érvek és ellenérvek ütköztetése révén épül fel és él, amelyhez egy megyei napilapnak a nyilvánosság és szakma szabályai szerint korrekt módon kell viszonyulnia. Az internetes nyilvánosság erőterében felbukkanó savanyodó vagy már egészen savanyú kommentátorokról pedig csak annyit, hogy Székelyföldön történetesen ők az utolsók akik az előre megírt mondatok mögé is szeretnének belátni. Mert a megyei napilap a nagy ügyeket nem tűzi napirendre... a megyei napilap maga is egy ügy lett. Sőt, ami a romániai magyar sajtóval történt az már egészen tanult embereknek is feltűnt. A cikk itt olvasható.

"A példákat sorolhatnám, ez a típusú megítélés lassan kezdi megmérgezni a közéletet.” Ennek a mondatnak különös csengése van számomra. Ugyanis most értettem meg egy 2009-ben elhangzott mondatot. Miután politikailag újrarajzolták a Hargita Népét egy az ügyben érintett benfentes mintegy mentegetőzésképpen jelentette ki egy személyes beszélgetés során hogy: Megoldást kellett találnunk erre a helyzetre. Utalván mindarra, ami a Hargita Népénél történt. Én akkor is megkérdeztem... milyen helyzetre, ugyanbiza? Most vált világossá, hogy tulajdonképpen a szabad vélemlénynyilvánításra kerestek és találtak gyógyírt. Gratulálunk.

Bízom benne, hogy a savanyú kommentekre és kommentelőkre, mint problémára nem találnak olyan könnyen megoldást.

Méghogy a helynek nincs szelleme? Mintegy 20 mérföldnyire lakom a képen látható Salisbury katedrálistól, ahol a Magna Charta fennmaradt lapjait őrzik. Sajnos a dokumentumot nem szabad fotózni, de tudom, minden savanyú kommentelő elhiszi nekem, hogy valóban ott van. Itt a demokráciának még a csíráit is nagy becsben tartják.

BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT!

2010-ben azok voltak többen, akik miatt most távolt vagyok az otthonomtól. 

A jókívánság nekik is szól.