Jelentem: a lé megérkezett

Íme, néhányan értik az idők szavát. Londontól 40 mérföldre délre egy bevásárlóközpontban bukkantam rá emerre az I heart Pinot Grigio-ra. Fordítom meg, hát rékási... Ahogy mondom Cramele Recas 

Tudni kell: hogy az angolok nem termelnek bort (azaz egy keveset igen, de bár ne tennék) de Európa egyik legnagyobb borfogyasztói... Hiába na... a kilencvenes évekbeli gasztroforradalom egyik velejárója... Azóta aki teheti ide hordja a borait... válság ide, válság oda a szigeten a tisztességes konyhának és a tisztességes bornak van piaca. 

És az angolok tudnak kortárs borokat inni: savakban ízekben gazdag, könnyed illetve komplex borokat. Ez jellemzi az alsóközép-kategóriás, 10 font alattiakat is és igencsak bő a kínálat belőle. Ebben a kategóriában minden ország felsorakozik Olaszországtól Ausztráliáig. 

Nos... ha egy romániai bortermelő ebbe a kategóriába pozicionál egy portékát igencsak tudnia kell, hogy mit művel. (Magyar próbálkozást például még nem láttam) És úgy fest, hogy ez a társaság tudja... legalábbis az brit forgalmazó tudja a cégért és a rékásiak tudják a bort: 

A nedű maga:

Nyoma sincs benne az otthoni palackoktól megszokott nehézkességnek, túlérettségnek... savasságuk és ízességük fénykorában érlelték borrá ezeket a szőlőszemeket... nem tudom hogyan, de valóban citrusra emlékeztető ízeket és illatokat rejt. Amit nem ír a címke, de én odateszem... egy kis fanyar egres és ribizli is van a dologban... olyannyira könnyed, hogy majdhogynem csak és kizárólag halételhez tudom elképzelni, fehér húshoz, szárnyashoz egy kevéssel több mélység kellene. Megkockáztatnám... hogy egy kicsit túlságosan is könnyedre és aromásra sikerült, de ez legyen a legnagyobb baja.

Kevéssel több Kárpát-medencei sajátossággal akár egy kategóriát feljebb is léphetne... mondom én... 

Összességében egy nagyon kellemes és versenyképes meglepetés... £4.99-ért. 

http://iheartwines.co.uk/iheart_pinot_grigio.html

https://www.facebook.com/iheartwines

Önérzet egy közszereplőből

Először azt hittem, nem látok jól... aztán kiderült, mégiscsak jól látok. Ezt mégiscsak Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere írta a Fészbúkra. A közszereplő megsértődött. Mi a manó... Végső soron szíve joga. 

Szíve joga besorakozni az internetes gegeket morálisan kioktató álszent politikusok sorába. Tegye, én a magam részéről sajnálom, hogy már ő is besorakozott. Szíve joga egy ártalmatlan, középszar minőségű viccre soha nem látott figyelmet irányítani. 

Deaztajókurva... hogy veszi a bátorságot a nyomdászt tenni felelőssé, amiért szar hírt hoz az újság? Mi köze a weboldal fejlesztőjének a weboldal tartalmához? Hogy veszi a bátorságot, hogy egy olyan csíkszeredai céget  - a DirectWeb-et - oktasson ki, amely túl azon, hogy csupán megrendelést teljesít (mert élnie kell valamiből, mert fizetést kell adnia, mert adót kell fizetnie, miegymás gazdasági pótcselekvés), de ennél sokkal fontosabb, hogy "csíkszeredailag" előállított szellemi terméket és kreativitást ad el Csíkszereda, Hargita megye és az ország határain kívül. (Én a helyükben holnaptól áthelyezném a székhelyemet és adózási kötelezettségeimet Balánbányára vagy Caracalra.) 

És különben is... ideje lenne a mesterségüket értő és jól elvégző embereket/szervezeteket megbecsülni, mert lassan több a közszereplőnk, mint a valamihez értő, otthon maradó mesterember. Csoda-e, hogy több a politikus, mint a tisztelet?

Alpolgármester úr, kívánom önnek, hogy egyszer megrendelések teljesítéséből és ne városi költségvetésből kelljen a havi bért hazavinni. Ráadásul ezért még a közszereplőket méltatlanul megillető tisztelet sem jár. 

Kijáró tisztelettel!

Kedves olvasó! Vessen egy pillantást a Dweb oldalára, nem csak azért, mert egykoron én is dolgoztam velük, hanem azért mert egyszerűen profik.

Kiváló tisztelettel!

Gratulálok!

A győztest mindig megilleti a gratuláció. És ezúttal (is) az RMDSZ a győztes. A magam részéről gratulálok mindenkinek, aki Romániában magyarként mandátumot szerzett bármely helyi önkormányzatban.

Nos... az alulmaradottak kategória egy igen szikrát komplikáltabb, mint az első ránézésre tűnik. Egyrészt ugye itt a töketlenek két alakulata. Mindkettő kínnal és keservvel ásta ki a cédulát a román (és egy kicsit mindig magyar) törvényhozás és közigazgatás labirintusából, hogy megmérettethesen ahhoz, hogy most szárazpecsétes cédulát kapjon választóktól, hatóságoktól és mindenkitől tulajdonképpen arról, hogy töketlen és az előző cédulát nem érdemelte meg. Romániában egy csomó mindenhez elég a papír. Ahhoz, hogy az RMDSZ-t saját térfelén győzd le, szükséges ugyan a cédula, de édeskevés. Ha disznóval készülsz iszapbírkózásra, akkor legalább az ingujat göngyöld fel. Azt nem mondta senki, hogy dógozni is kéne?

A két új pártnak egyetlenegy feladata volt, amit még azon az áron is teljesítenie kellett volna, ha néhány településen elmennek a magyar polgármesteri vagy tanácsosi helyek: nevezetesen az, hogy tárgyalási pozícióba szavaztassa be magát az RMDSZ-szel szemben... Hogy a parlamenti választások előtt reális árat szabhasson az összefogásnak, hogy önkritikára és valódi belső reformra kényszeríthesse az RMDSZ-t... Nem ártott volna éket verni a szövetség kozanosztrájában és egy kicsit lassítani a hon feudalizálásának tempóját.

Namost nemhogy mindezt nem sikerült elérni... de mintha az RMDSZ is pénzelte volna a két önmagát polgárinak nevező pártot csak azért hogy ennyire elcsesszenek mindent és a szövetséget ilyen mértékben megerősítsék. Tehát ez a két díszes társaság a legyőzöttek közül az elpáholt, megpakolt, felpofozott de inkább elfenekelt kategória.

Az igazi vesztes tulajdonképpen minden, amit én otthonnak nevezek... Az, amiről „ezek” azt mondják, hogy építik... Normális embernek most már az az egyetlen reménye maradt, hogy miután ezek kiépítkezték magukat jönnek az amerikaiak, az angolok, a németek vagy a kínaiak és újjáépítik az egészet, mint Kabult vagy Bagdadot.

Szóval Isten óvja az igazi vesztest!

Egy év múlva tényleg szeretnénk végleg hazacuccolni, és otthon önerőből boldogulni. Kevés eszmei becsípődése van általában az embernek, de ha van az akkor komoly. Hát az enyém ez. Ne csupán munkába járni, hanem alkotni, és élvezni minden cseppjét a hivatás mindennapjainak. Mert ilyen is van, esküszöm, én láttam és nap mint nap megtapasztalom. Nem akarok senkinek a senkije lenni az otthoni, leendő munkahelyemen, és nem akarok olyanokkal dolgozni, akik valakinek a valakijei. Pontosan szeretném tudni, hogy a munkám mennyibe kerül és mennyit ér.

Az otthonom lakói arra szavaztak, hogy a burján tovább burjánozzék, a kapcsolati háló tovább szövődjék, az otthon építésének munkálati számlái továbbra is tartalmazzanak nem épitkezési tételeket. Arra szavaztak, hogy továbbra is sok hivatal legyen és továbbra is sok hivatalnokot, – valakinek a valakijét – tartson el az, aki pontosan szeretné tudni, hogy a munkája mennyibe kerül és mennyi hasznot hoz.

Részlet a winchesteri katedrális egyik oltárdíszéről.
Ugyanez a város az otthona az első kerekasztalnak,
amit őfelsége Arthur azért csináltatott kerekre, hogy
senki ne ülhessen az asztalfőre. Pedig ő volt a király...

Vajban ismerszik meg...

Egy borjúmáj, két lazacos halpogácsa és két szték... feladva, szervírozva... Jól végzett munkánkért cserében néhány perc elbeszélgetéssel jutalmaztuk meg magunkat. Pontosabban a főnök, a holland főszakács kezdeményezett rövid csevejt. A következő főétel felkéréséig tartó néhány nyugodt percben még egyszer rákérdezett, hogy mielőtt Hampshire megye legjobb krumplipüréjét kavargattam volna, miket is irkáltam én az újságban... Pontosan úgy kérdezte, mind akinek nem áll össze a kép.

– Oda se neki, - mondom - helyi... megyei lap volt.

– De mégis, milyen területen? - kérdi ő, majd határozatlan kérdésben tippel egy vakmerőt: Talán politika?

– Ördögöd van séf... mi ugyan otthon közéletnek becéztük, hogy valamelyest elvegyük az élét.

– Az mocskos egy ágazat Kelet-Európában, ugye?

Ebben a pillanatban majdhogynem rázendítettem klasszikusnak számító, intézményesítetten mentegetőző zsolozsmámra, mely szerint mink magyarok Erdélyben a nyugat keleti határán, a Balkán bűvkörében, üde színfoltként a hülyeség tengerében, két pár golyóval a töketlenek tömegében... szóval tudod séf... mink ott egészen másak vagyunk. Aztán csak arra döbbentem rá, hogy ezt a mondókát, már képtelen vagyok őszintén és meggyőződésből előadni egy olyan kaliberű embernek, aki néhány hónap alatt vezetői példaképemmé vált. (Nézz a naptárra, nézz a térképre! Nézd meg mit ír a munkaszerződésedben! Ha hétvége, Anglia és szakács vagy, akkor a konyhádat vezető egyén többet tud az igazi szervezet- és csapatvezetésről, mint bármelyik romániai állami cégóriás és pénztemető középmenedzsere... hogy ne emlegessek megyei tanácsi alárendeltségbe tartozó sóhivatalokat, mert még valaki összefüggéseken kezdi törni a fejét.)

– Igen séf, mocskos és büdös – mondom immár meggyőződésből, mint aki először beszél egy nagy felfedezésről. Beszélgetésünknek olyan hirtelen lett vége, amilyen hirtelen elkezdődött. 

– Tizenhatos asztal, főétel... két birkafartő, két tengeri fogas! Mennyi idő?

Másfél... talán két percet szoktam erre válaszolni! A burgonyagratin már meleg, mind a négy főételhez hirtelen dinsztelt spenótot adunk, a serpenyő fél órája ízzik a kályha szélén, tehát harminc másodperc alatt négy adag spenót elkészülhet, a langyosan tartott kétszer átpasszírozott főt krumpliból feleannyi vaj fokozatos hozzáadásával pedig kész a krumplipüré... ami így legjobb lesz a környéken... és ami meggyőződésem szerint egy meleg emulzió... de erről még folyik a vita a konyhában. Lényeg a lényeg: a vaj minden nap többszörösen képes csodát mívelni a krumplipürében.

És mi ezt így szeretjük: valódi feladatokat a feladathoz méltó szervezéssel megoldva, tökéletes felé hajló időzítéssel, és mindezek mellett helyet hagyva a szenvedélynek, hogy a vaj minden nap, minden porcióban csodát művelhessen a krumplipürével. (Amiről persze időnként lehet érdemi vitákat folytatni a konyhában olvasott szakemberekkel.)

Ugye mindenki megérti, hogy miért nem mentettem meg szűkebb pátriám politikai elitjének becsületét... Bocs fiúk, de konyhán dolgozom igazi étellel, ételhez igazán értő igaz emberekkel. És különben is... előírás szerint vigyáznom kell kezeim tisztaságára.

Balról az ötödik  a főszakács, a hatodik maga Marco Pierre White
nyolcadikként pedig jómagam

Csőrepedés van és ti mégis azt kérditek: mi ez a bűz?

Február óta ma van talán a második vagy harmadik szabad péntek estém. Ugye, ilyenkor főz az ember magának egy lazacos, osztrigaszósszal finoman dúsított rizottót, elnyomtatja egy-két szelet könnyed, krémes túrótortával, mindkettőhöz kortyol időnként a friss mégis határozott kiállású, kacéran gyümölcsös, félszáraz, dél-kelet ausztrál chardonayból és eredményes pihenés reményében leül a fészbúk elé...
Mire beposztolják neki ezt meg ezt.


Szóval csőrepedés van s ömlik a sz@r... már megint 
Mondom magamnak, hívjuk csak fel a szakmai szervezet figyelmét erre az esetre, nem-e kéne a "politikai nyomásgyakorlás a sajtóra" fejezetet átnézni és mondani valami bölcset azok kedvéért, akik még hisznek az erdélyi magyar sajtó szabadságában (két ilyen nyugdíjas hölgyről én is tudok Csíkszeredában, a Tudor negyedben). Szóval beposztolom a linket a MÚRE üzenőfalára körítem némi felkérés ízű bevezetővel mondván, hogy akkor várjuk a bölcs szavakat az ügy kapcsán, állásfoglalás formájában bőven megteszi, megnyomom a "megosztás" gombot... Kihívó szavaimat úgy nyelte el a MÚRE üzenőfala, mint nonprofit szervezet a normatív támogatást... Egy kancsi betű nem jelent mag abból, amit nagy műgonddal bevéstem. 

És közben kénytelen vagyok ezt olvasni a MÚRE üzenőfalán:



"A szeptember 16-17-én Gyergyószárhegyen, a Kulturális Központban
megrendezésre kerülõ MÚRE konferencia témája: Magyar
szellemiségű, európai színvonalú újságírás Erdélyben."

Na, mondom: ez már megrendezésre kerülve volt elég rég, én kifejezetten örvendek, hogy ezt az erdélyi magyar zsurnalizmus ügyéért dolgozó újságíró urak és hölgyek megtetszették beszélni, de érzésem szerint egy-két problémát átugorva jutottak el eme nemes témához, előtte, belépő szinten kéne megoldani egy-két, alapvetően az erdélyi magyar újságírást érintő sarkalatos problémát.


Mert ugye az újkori erdélyi feudalizmus korában – úgy 1995-től napjainkig – nemhogy valamelyest világossá vált volna, de  egyre inkább elmosódik a határ a politikai marketing és a hírlapírás között. Ez pedig a vaddisznó politikusok és a töketlen újságírók találkozásának sajátosan erdélyi produktuma. (Itt pedig kénytelen vagyok bevallani, hogy a töketlen újságírói társadalmat egykoron magam is gyarapítottam) 
Olyannyira, hogy újságírók neve jelenik meg egyazon időben a barikád 
mindkét oldalán, napilap impresszumában, a MÚRE vezetőségi stáblistájában és magyarra emlékeztető nyelven írt, politikus által szignált napi eligazítólevelekben is. (Magam is megfordultam a barikád mindkét oldalán, de soha nem egyazon időben.)


És ha van valaki, aki a határok összemosásában felelőssé tehető az nem lehet más, mint aki a romániai magyar újságírás ügyét a zászlójára tűzte. Jó ideje úgy tűnik, hogy csupán azért, mert jól mutat. Jól néz ki pályázati űrlapok első bekezdéseiben.


Szóval meg kéne már szólalni... kedves MÚRE!